Beérkezett pályaművek 2

F.PUSZTAI KAROLINA

Simogató kezek

Nem voltam egy egyszerű gyerek, valahogy kilógtam a sorból, ötödik lányként születtem. A napvilágot sem magam akaratából láttam meg aprószentek napján. Azt, hogy be volt épülve a génjeimbe egy őrült akaratosság az biztos. Az őrangyalom ott állt mellettem és fogta a kezem. Kellett is, ha ő nincs, aki kihúzogatott a gödörből, amibe hol saját magam, hol pedig mások segítségével bele-bele estem, nem vethetném gondolataim a papírra. Az angyal keze, mindig megérintett, vagy mellém állított valakit, aki átsegített a nehézségeken.

Az első a védőnő volt, számomra édesanyám szerint oly sokat hangoztatott mostohaanyám.

• Siess, jön a mostohaanyád! Őt úgyis jobban szereted, mint engem!- mondta.

Én meg elhittem, sőt tényleg azt is éreztem, hogy ő jobban szeret, mint az édesanyám. Számomra egy igazi mostoha volt, mind amellett, hogy élt az édesanyám. Alig emlékszem az arcára, csak a mosolya réved fel, ha rágondolok. A keze, amivel, ha hozzámért olyan bársonyosan simult az arcomhoz, mintha egy angyal érintett volna meg. Hányszor törölte le a könnyeimet, amik talán néha nem is kellett volna, hogy kihulljanak. Az ember már felnőtt fejjel jön rá, hogy átkozottul túl tud reagálni dolgokat. Bele tudja magyarázni a saját lelkébe, hogy valami nincs rendben maga körül. Valami igen csak hiányzik az életéből. A miértek, sokasága. Miért pont én? Miért pont most? Miért megint velem történik minden? Miért volt ez vagy az a történés rossz? Én csak jót akartam, én csak szeretni akartam! Én csak örülni akartam, én csak segíteni szeretettem volna! S ha balul üt ki a dolog, vajon ki érte a felelős? Saját magam, a makacs fejem?

Mindig nagyon beteges gyerek voltam, szegény Dr. bácsi, ha meglátott már fogta a fejét.

• Megint mi a baj?

Előre látta rajtam, hogy milyen fertőző betegség vírusa kering a levegőbe.

• Bárányhimlő!- menj haza és mond meg az édesanyádnak meleg szobába fektessen le.

S én hazavittem a kedves kis hólyagokat, amik ott sorakoztak a testem minden pontján. Aztán szétszórtam a testvéreimre. Akár egy pöttyös had, kenegettük egymásra a fehér ecsetelőt. A mostohaanyám naponta látogatott. Első voltam a betegségben, első voltam a gyógyulásban is. Már, kint járhattam a szabadlevegőn, alig vártam, hogy megérkezzen. Szaladtam elé.

• Én már kiszabadultam az ágyból!

Micsoda öröm, hogy újra sütheti az ember gyerekének az arcát a nap, nem a viszketéssel kell foglalkozni.

• Ajándékot hoztam. - mondta

Egy apró kis kötényt kötött elém. Fehér fodrán ott nevettek a kéknefelejcsek. A mellemen egy kicsinyke szív. Apró zsebében elfért egy zsebkendő.

• Az enyém!- jelentettem ki boldogan.

Édesanyám nézte, előre tudta, hogy bajt fog nekem okozni. Nem azért, mert valami nem stimmelt a ruhával, hanem láthatóan kevés egy ekkora leány had körében. Még akkor is, ha egy kicsit mindenki maga elé kötheti. Hogy lehet majd igazságot tenni az öt gyermek között? Makacson én aztán ragaszkodni fogok hozzá, bármi áron is. Erre előre fel is készült. Még el sem ment a védőnő már is elindult a harc. Én nem akartam odaadni, nehogy megint rám tapadjanak a kiütések, a testvéreim meg azért szerették volna feltenni, hogy biztosan gyógyító erő van benne, mert a védőnő nekem mindig gyógyszert hozott. Ez a kis kötény most a lelkemet gyógyította, akár csak ha testi valóságban a hozzám ért a védőnő keze.

Az ötvenes évek falusi gyermekei mi tagadás nem voltunk jólétbe elengedve. Szigorú nevelésben részesültünk. Édesanyám várandós volt a kistestvéreimmel.

• Szegények vagyunk, de nem éhezünk, senkitől semmilyen ételt nem fogadhatok el!

Nevelt bennünket az élet is, úgy ahogy azt naponta az Isten ege alatt megtapasztalhatunk. Otthon már nyesegették a vadhajtásainkat. Letörölték rólunk a sarat, amit gyermekként egymásra dobáltunk.

• Nem én volta, a Hugi!

Hányszor hallottam, s é néztem a rezzenéstelen arccal némán, hol pedig hangosan kiabáltam.

• Nem igaz!

Anyám mégis csak legyintet.

• Dehogy nem! Csak letagadod, mert mindnél fontosabb, hogy mindig neked legyen igazad!

Odébb álltam és sírva bújtam meg egy sarokban. Oda ahova a macska szokott összekuporodni. Védelemből, saját magam elől akartam önmagamat megvédeni, még akkor is, ha nem én vétkeztem.

• Miért? Nem is tudom.

Aztán jöt az első osztály.

• Téged oda nem vesznek be, kicsi vagy, a táskát sem bírod el!- mondta az édesanyám.

Nem akart elvinni, beiratkozni. Talán igaza is volt, nem fogott rajtam semmi, valószínű, hogy még a tizenöt kilót sem értem volna el, ha felállítanak egy mérlegre. Azt tudtam, hogy év vesztes vagyok, még egy évet nem akartam iskola nélkül odahaza tölteni. Vonzott a tanulás. Nem elégítettek ki a színes könyvek, a nővéreim által olvasott mesék, magam akartam azt olvasni, ami megtetszik.

• Csak egyet, egyetlen egyet-verset tanítsatok meg velem, mert én iskolás akarok lenni!

Mária a nővérem a térdére ültetett és elkezdte mondani az ABC könyvben lévő versikéket. S én zengtem, ahogy csak a torkomból kifért.

Az utóbbi időben minden reggel elmentem a nővéreimmel az iskolába.

• Iskolás leszek az ősszel, akár mi is történik, kiharcolom. - mondtam az édesanyámnak.

Bátorságot vettem, nem fordultam vissza az iskola kapuja előtt. A folyosón ácsorgó kíváncsi szemű gyerekek, azt hitték, hogy valamelyik testvéremet keresem.

Határozottan bementem az előttem nyitva álló ajtón.

• Dicsértessék a Jézus Krisztus. - köszöntem.

Csodálkozó tekintetű férfi felállt az asztal mellől, lehet, hogy arra gondolt, hogy eltévesztettem a köszönést, mert így kezdte beszélgetést.

• Ez iskola, nem a templom! Ki vagy? Ki küldött?
• Szaknyéri Hugi, senki sem küldött, én magam jöttem, azt is tudom, hogy ez az iskola, idejárnak a nővéreim. Iskolás szeretnék lenni!
• Édesanyád hol van?
• Nem jött velem, szerinte kicsi vagyok, engem itt majd meg fognak enni a nagyok!

Barna szemüveges enyhén kopaszodó férfi elnevette magát, majd felém lépett.

• Aztán mit tudsz?
• Egy verset! - én már mondtam is akár a kisiskolások.
• Én vagyok az igazgató bácsi, mond meg az édesanyádnak, hogy felvettelek!

Mosolyogva szaladtam haza, s mondtam szeptemberben iskolás leszek. Édesanyám összecsapta a kezét.

• Ki mondta ezt neked?
• A bácsi, aki felvett az iskolába, igazgató, azt mondta, majd egy kis sámlit tegyünk a padba, hogy kilássak belőle, a nővéreim meg majd, el fogják vinni a táskámat az iskolába.

Édesanyám ezen elnevette magát.

• Iskolatáskádat viszi az Erzsi, te meg a kis sámlit?
• A sámlit csak egyszer kell elvinnem, az bent marad a padban.

Szeptember az iskolatáska tényleg nehéz, a nővéreim viszik helyettem. Tudni szeretnék mindent, amit az ABC-és könyv rejt.

Erzsivel egy osztályban járunk, ő mindig kisegített. Molnár Zsuzsival voltunk, mint elsősök a hetesek. Az iskolában fegyelemnek kellett lennie. A tanterem egyik sarkában a falon szép nagy vöröskereszttel ellátott vizes tartály alatta egy aprócska lavór volt. Kifaragtam a ceruzát és megmostam a kezem a kézmosónál. Kiöntöttem vizet, még a lavórt is kitöröltem a zsebkendőmmel. Alig kezdődött el a tanóra, a tanító bácsi hangja betöltötte a tantermet.

• A hetesek álljanak csak vissza fel! Ki használta a mosdót?
• Én!- mondtam bátran - megmostam a kezemet, mert a ceruza faragás után piszkos lett.
• Kitől kértél engedélyt, hogy használd?
• Senkitől, az azért van, hogy aki nem tud kimenni, az használja. - motyogtam.
• Nem egészen, engedély nélkül nem lehet! Most pedig ezért körmöst fogtok kapni.

Nádpálcával a kezében állt előttünk a tanító bácsi. A körmös nem volt ismeretlen, de most valahogy igazságtalannak találtam. A tanító bácsi véletlenül mellétette az asztalnak a pálcáját. Láttam amint leesik, hallottam is a zizzenését. Keresni kezdte. Nem találta, ahogy lenézett a földre rám kiabált.

• Vedd fel!

Meg sem mozdultam.

• Azt mondtam vedd fel!

Megint csak nem mozdultam meg, igazságtalannak tartottam, amit cselekszik.

• Még egyszer utoljára mondom, hogy vedd fel!
• Nem, mert nem érdemeljük meg, különben, aki verekedni akar, vegye fel! - jelentettem ki.

Szegény Zsuzsi ijedtében felkapta a nádpálcát és odaadta a tanító bácsinak, az meg mire feleszméltem, elkapta a kezem, s kitudja hányat vágott a körmeimre.

Éreztem, hogy ceruzát napokig nem tudom megfogni. Ez azonban a kisebbik baj, hanem ha hazaérünk és elolvassa az édesanyám, amit a tanító bácsi beírt az ellenőrzőmbe, valószínű holnap még a fenekemre sem fogok tudni leülni. Nem tévedtem.

Másnap a tanító néni nem vette olyan szigorúan a dolgot, hogy a bánatunkat elűzze, énekelni kezdett. Csengett a hangja, akár egy dalos pacsirtának. Simogatta a fájó lelkemet, a kezével megérintette a dagadt kezemet.

• Mire nagylány leszel, elfogod felejteni.

Karácsonykor egy újabb próbatétel, mint kisiskolás köszöntjük a szüleinket. Hatalmas színpad. Még mindig nem sokat nőttem, csak úgy látszom, ha feltesznek egy székre. Kicsit imbolyogva felállok, és már mondom is a versemet. A taps nekem szól, egy apró kicsiny kis léleknek. Édesanyám mellett a mostohaanyám ül, mind a kettőjűk szemében megcsillan a könny. A tanító néni lesegít és átölel. S én boldog vagyok, mert nem hiába iratkoztam be iskolába.

Soha még a vizet sem cseréltem ki a tartályba egész nyolcadikig, mindig a másik hetesre bíztam.

Vannak dolgok, amit az ember nem tud elfejteni, még akkor sem, ha eljár felette az idő.

N. Sebestyén Katalin

Fohász

Ég alatt állok,

ezernyi csillag vallomását nézem.

Feléd nyújtom kérlelőn kezem.

Ó, Mindenható, mit üzensz nékem?

Áldomást, ezerszín éji látomást?

Üzenete milliónyi szívdobbanás,

induló ártatlan élet, gyermeki mosoly,

szerelmes szemvillanás,

vagy békés, megnyugvó végállomás?

Ezt csak Te láthatod, hallhatod Uram,

senki más.

Te, ki a Földön vagy fény s árnyék,

megtanítod az embert,

hogy a tűzből hamu marad,

a hegytől helyben maradást,

víztől útmutatást

naptól nyugovóra térni.

Szellőtől, mely lombok között

pihen csendesen,

ember is élje meghitt nyugalmát.

Okuljunk a rózsa tisztaságából,

a négy évszaktól ismerjük meg az időt.

Te, aki a világmindenséget felöleled,

úgy figyelj utamon, hogy célhoz érjek.

Tanítsd meg, ami meghal, léte örök legyen!

Állok az ég alatt, s tűnődöm

a milliónyi csillaglámpán,

magasságod felé nyújtom kezem,

s mondok egy hálás, halhatatlan fohászt!

Csodás világ

Vörösen izzó korong alábukik a horizonton,

ezüst színben pompázó égitest váltja.

Misztikus, sötét e világ, titkok, tudattalan,

felszínre kerülnek időtlen valóságok.

Millió fénycsóvák gyúlnak,

éjsötét Univerzumot,

aranyfényessé varázsolva.

Nézz, nézz fel az égre!

Csillagok özönét vedd észre!

Bolygókat, csillagot, ezüst Holdat,

nézd mily színpompásak!

Felhő, felhő, gomolyfelhő,

szelek szárnyán csipkés ruhát öltő.

Nyújtsd felém karod szél,

repülök a csillagok felé, hisz

előttem áll a Göncölszekér.

Pásztázom a csillagos égboltot,

mily gazdag szín, s forma.

Ismerősök bukkannak fel:

Nagymedve, Kismedve, Fiastyúk,

tengernyi csillagunk, rendben, szépen,

menetelnek a tiszta égen.

Csillagok születnek, meghalnak,

köd előttem, köd utánam.

Csendességben megnyitom

szívem kapuját, s áhítattal hallgatom

e titokzatos, sejtelmes, valós üzenetet.

Fel, fel a magasba vigyél!

Hisz magad vagy az ismeretlenség és rejtély.

Fáradtságba fut az éjszaka csendje,

világító, zajos reggel nyoma felvidul:

Univerzum, Univerzum, oly

végtelen, s határtalan vagy!

REICHENBACH JÓZSEF

Két kószáló ember

Az óra lomha ketyegése mögül nézlek,

Ahogy ásítozva simogat a reggeli Nap,

S hívogat az ágról röppenő dal téged,

Ami az álom világából tétován kikap,

Karjaimba csen. S a szellő lett cinkosom,

Bőrödet csókolgatva valóság felé ringat,

A szaladó idő, pedig kegyetlen gyilkosom,

Aki kiragad mellőlem, mert már orvul pirkad.

Ó, maradj te pillanat, maradj itt velem,

Hogy kedvesem kedvesen mosolyoghasson én rám!

És e csoda most nekem páncélom legyen,

Hogy megküzdhessek a ma démonával igazán!

Hisz feleségem egyetlen pillantása

A félelem kísértetét űzi el tőlem,

Amit két kószáló ember szertartása

Szentel a pokolba, felhergelt szívvel, oly bőszen.

Mamusz-táj szonett

Levelek zizegése alól kiszáll

A bogármasírozás, ahogy belép

E kis táncba, ugrálva a csöpp veréb,

S a csőrével, utat játszva szétzilál.

Te sors, te kegyetlen, felelj hát nekem!

Miért kell most az a sok emberi szív,

Mi a létezésért oly hevesen vív

E percben is küzdve, békéje legyen?

Sötétbe oltom tiszta szellem szavát,

Ami, mint lovag, megverekszi baját

Nehézségek vad oltárán, ha muszáj.

Levélzizegés alatt vagyok én is,

S utamat szegélyezi veszett tövis,

Miben fennakadt, a használt mamusz-táj!